Beat Furrer
Beat Furrer (*1954) zeneszerzőként és karmesterként is a nyugat-európai kortárs zenei színtér megkerülhetetlen alakja. A kritikusok egy része későn érő művésznek tartja, mert első nemzetközi visszhangot kiváltó kompozícióit csak jóval harmincéves kora után alkotta meg, s legsajátabb műfajára, a zenés színházra csak az 1989-ben bemutatott Die Blinden című kamaraoperájával talált rá. A fenti vélemény azonban igencsak relatív érvényűnek bizonyul, ha olyan kelet-európai művészek pályáira gondolunk, mint az Arcus Temporum Fesztivál korábbi éveiben már megismert Szofia Gubajdulina, Giya Kancheli vagy Valentyin Szilvesztrov – akik saját alkotói útjuknak talán már zenitjén is túl jártak, amikor ötven-hatvanévesen a nemzetközi érdeklődés előterébe kerültek.
Furrer „kései indulása” azonban másféle értelemben sem pontos fogalmazás: nála ugyanis a zeneszerzői és karmesteri tevékenység nem két párhuzamosan haladó művészi pálya együttállása, hanem egyetlen alkotói terv két vetülete. A kortárszenei együttest alapító Furrer annak az iskolának a szigorúságát és bátorságát viszi tovább, aminek legismertebb példája az Ensemble Intercontemporaine-t létrehozó Pierre Boulez, s amely iskolának az alapelve abban áll, hogy az új zenét nem a már fennálló előadói gyakorlatok, hagyományok és intézményi jellegzetességek adottságaihoz kell igazítani, hanem épp ez utóbbiakat kell olyanná alakítani, hogy megfeleljenek az éppen keletkező zene kívánalmainak. A Furrer által alapított Klangforum Wien a mai zenei életben talán a legtökéletesebb példáját nyújtja annak, milyen különleges minőségek keletkeznek akkor, amikor egy komponista nem csak a kottapapíron álmodik új és sosem hallott hangzásokat, hanem tevékeny és hathatós szerepet vállal abban is, hogy az előadói gyakorlatban ezek a (hang)álmok valóra válhassanak. A csupa modern zenében specializálódott muzsikusból álló Klangforum Wien persze mára maga is önálló tradícióval bír, ami fiatal komponisták százainak jelent etalont, de ne feledkezzünk meg róla, hogy Európa vezető kortárszenei formációja alapítása idején azzal a kihívással állt szemben, hogy olyan zenét szólaltasson meg, amelyről még az sem volt biztosan elmondható, hogy egyáltalán technikailag megvalósítható-e.
Mindez nem jelenti azt, hogy Furrer a maga zenei univerzumát tökéletesen ismeretlen, minden előzményt nélkülöző elemekből építené fel. Munkássága ezer szálon kötődik az európai neo-avantgárd nagymestereihez. Felfedezhető benne a Ligeti-féle meccanico, a kurtági redukált hangköz-gesztus, a lachenmanni musique concrete instrumentale, a stockhauseni hangtér-koncepció, a tragedia dell’ascolto nonói felfogása. Ám ezek egy sohasem hallott eklektikus egyveleget képeznek, s az összbenyomást tekintve Furrer zenéje tökéletesen egyedi, sajátos arculattal bír. Komplexitását egyfelől a különböző zenei idiómák és nyelvi rétegek konzekvens összedolgozásának végtelen precizitása, másfelől az egyes kompozíciók hangulati és dramaturgiai jellegét meghatározó nervózus költőiség adja. Az előadónak egyszerre kell egy Steve Reich műveiből ismert, már-már emberfeletti pontosság, és a kurtági gesztusokat feltöltő személyes hitel muníciójával bírnia – egyetlen művön belül hol ellenállhatatlan és megindító rétornak, hol öntudatlanságig kiürített hang-gépezetnek, hol a tánc energiájában az egyszerre mozgató és mozgatott létezés alanyának bizonyulnia.
Ez utóbbi Furrer művészetének talán legizgalmasabb mozzanata: a hallgató gyakran érezheti úgy, a változó intenzitású zenei folyamat a mozgás mibenlétére kérdez rá, arra, hogy a hangok sorjázása milyen erőkre vezethető vissza, s milyen erőket indukál.
A vokalitást is bevonó művekben mindez egy további réteggel egészül ki. Eldönthetetlenségében tapasztalható meg itt az a kettős kötődés, ami egyfelől a hangra szoruló nyelv (legyen bár szó artikulált vagy artikulálatlan beszédről, dünnyögésről, éneklésről vagy sikításról), másfelől a nyelv fogalmi konkrétsága után kívánkozó absztrakt zenei hangzás között áll fenn.
Furrer eklektikája végső soron nem az egyes részelemek sokatmondó összeillesztésében áll, hanem az elemek viszonyának vizsgálatában: a zenei hang és a zörej, az állapotszerűség és a haladás, a konzekvencia és a kontingencia, a nyelvi és a szonorikus minőség rögzíthetetlen relációinak felmutatásában.
A komponista nagy pszichológusnak bizonyul, amikor a fenti relációk állandó elmozdításával hallgatóját arra vezeti rá, hogy számot vessen önnön pszichológiai alkatával: azzal, hogy az olyan ellentétpárok és minőségek, mint állapotszerű és mozgásban lévő, konzekvens és kontingens, nyelvi és szonorikus nem öröktől fogva változatlan, objektív adottságok, hanem az érzékelés becsatornázottságának következményei, s ezért ajánlatos, ha az így-úgy-amúgy érzékelt „valóság” számba vétele mellett nem felejtünk el számot adni önnön érzékelésünkről sem.
Miközben tehát egy önmagáért is izgalmas, feszült figyelmet kiváltani képes muzsikáról van szó, Furrer művészete mégis inkább egy terápiához hasonít, mert visszadob önmagunkra, hogy az így nyert tapasztalatok fényében korlátozott létünknek ne csak a súlyát, de méltóságát is megérezhessük.
Veres Bálint