Film

 

 

Mi marad az apából?

Pintér Judit

Az Arcus Temporum idei filmösszeállításához azért vettük kölcsön a neves olasz pszichoanalitikus, Massimo Recalcati egyik utolsó könyvének fenti címét, mert a kötet pontosan a bemutatott rövidfilmek központi tematikáját, az apa szerepének radikális megváltozását, illetve az ebből fakadó – a jelent és a jövőt egyaránt meghatározó – erkölcsi és lélektani következményeket járja körül, s azokra próbál valamifajta gyógyító terápiát találni. A vallási hagyomány Isten-/Atya-képének teológiai erejével csaknem két évezreden keresztül sikerült egyensúlyt teremteni az isteni törvények és a vágyak között, ahogy – mindenkori ellentmondásai dacára – a pater familias ideálképe (és a hagyományok nemzedékről nemzedékre történő átörökítése) is segített összetartani mind a családot, mind a társadalmat.

Az Isten-kép fokozatos elhalványulása után, különösen a 20. század tragikus történelme során az egymást követő nemzedékek apaképe jóvátehetetlen sérüléseket szenvedett. A háborúkban elpusztult apák nemcsak pótolhatatlan űrt, hanem gyakran – mint legutóbb a délszláv háborúban – a vérbosszú újra meg újra fellángoló vágyát is örökül hagyták fiaikra. Az életben maradt, de a különféle színezetű diktatúrák által bűnrészessé tett, megalázott, hallgatásra vagy hazugságra kényszerített apák sem válhattak példaképpé, ahogy a felnőtté éréshez nélkülözhetetlen vetélytárssá sem. A nemhogy családjuk, de önmaguk megvédésére is képtelen, gyermeksorban tartott apák ellen lázadni sem volt érdemes, csak elutasítani, legfeljebb sajnálni lehetett őket. Részben az Isten- és apahiány következménye, annak mintegy betetőzése „hipermodern korunk” minden ideált, etikai normát, tradíciót figyelmen kívül hagyó, narcisztikus én-kultusza is. Az önzés, a cinizmus és a közöny nemcsak a transzcendens és a nemzedékek közötti hagyományokat és értékeket söpörte el, hanem a másik ember iránti együttérzés gyengüléséhez, a vele szembeni félelem, gyanakvás mélyüléséhez, etnikai és faji gyűlölethez, s mind gyakrabban erőszakhoz vezetett – és vezet nap mint nap.

Recalcati szerint az apai tekintély, a szimbolikus apakép hiánya – mint a 20. században már annyiszor – a fanatikus fundamentalizmusok, továbbá a megkérdőjelezhetetlen törvényeket, stabilitást, biztonságot, védelmet, új identitást ígérő mindenható Apa iránti patologikus vágy erősödésével ma is fenyegető veszélyt jelent az egész világon.

A 2013-as Trieszti Filmfesztivál versenyprogramjában szereplő tizenhat filmből tíz (kivétel nélkül negyven évnél fiatalabb) alkotóit – bizonyára nem véletlenül – korunknak ezek a létfontosságú problémái foglalkoztatják. Közülük öt filmet hoztunk el Pannonhalmára, amelyekben – akár könnyedebb, akár drámai hangnemben örökítik meg a hetvenes évek Jugoszláviájának ellentmondásait, az ország szétesését kísérő véres testvérháborút, a nyugati országokban élő bevándorlók hétköznapjait vagy egy különös életképet a mai Grúziáról –kiemelten fontos szerepet kapnak a gyerekek. Ha az ő szemszögükből járjuk végig ezt a négy évtizedet összekötő „időívet”, bizony nem könnyű reményteljes választ találnunk a címben föltett kérdésre.

 

 

Nyomtatás | Vissza