Pálinkás Nikolett

Pálinkás Nikolett 2009-ben a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában érettségizett, 2012-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett diplomát tervezőgrafikusként, ahol azóta mesterképzésben folytatja tanulmányait. A tervezőgrafika különféle területei mellett (tipográfia, illusztráció, arculattervezés a MOL, a McCann Ericson és a divattervező Anna Zaboeva számára) érdeklődésének fókuszában a különféle vizuális médiumok kínálta technikai és kifejezésbeli lehetőségekkel való kísérletezés áll. 2011 óta előszeretettel dolgozik fotóval, fotómanipulációval és installációval. Tervezőgrafikai és autonóm munkái 2010 óta több csoportos kiállításon megjelentek (Barakk Galéria, Design Terminal, MÉSZ, Három Hét Galéria).

 

Pálinkás Nikolett: Erdő, 2013

 

Tanulni kell a téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak,

mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,

és ködbe úszik át a fa,

akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,

s a vakfehér, kék éjszakát,

amelyben csuklyás tárgyak állnak,

meg kell tanulni itt a fák

kimondhatatlan tetteit.

(Nemes Nagy Ágnes: Fák)

 

Gaston Bachelard filozófus szerint egy erdei séta „az érzékek polifóniájának” élményével ajándékoz meg. Olyan tapasztalatot kínál, amelyben a szem együttműködik a mozgásérzettel, a hallás a hőérzetekkel, a lépés újra tapintásszerű lesz az egyenetlen talajon, és még a testtartásunk is egy vitalizáló valóságélmény összetevőjévé válik. Az erdei sétában a testi aktivitás a szellem mozdulatlan szemlélődésébe csap át: a fák, bokrok, füvek, kövek és állatok világával történő találkozásunk lényegi vonása, hogy nem a mi kezdeményezésünk mentén alakul. A hétköznapi gondolatok elillanása nyomán üressé váló lélek átengedi magát az erdő mozgalmasságának és gazdagságának, megérez valamit a növény- és állatvilág szubtilis kommunikációjából. Olyan állapotba kerül, amelyben Nemes Nagy Ágnessel együtt felkiált: „Meg kell tanulni itt a fák kimondhatatlan tetteit”!

 

Az erdei séta éppen ezt a tanulást készíti elő, sőt maga is a tanulás kezdete.

Vannak-e még erdőink? Ha fogyatkozóban is, de vannak.

Tudunk-e még sétálni? Képesek vagyunk-e még önnön kezdeményező képességünk részegítő tudatáról lemondva odaadóan figyelni és megtanulni ama „téli fákat”?

Pálinkás Nikolett installációja ezekkel a kérdésekkel is szembesít. Az elénk táruló látvány rétegződése a természet önmagába merülését jelzi, s az uralkodó igényű emberi tekintettől való elzárkózását. Pálinkás erdeje azonban néma és mozdulatlan: több, mint az erdő képe, de kevesebb, mint az erdő helye. Nem hozza be az erdőt a kiállítótérbe – másfelől azt sem hagyja, hogy ez utóbbi mint a distanciált műélvezet helyszíne háborítatlanul megmaradjon magátólértetődőségében. Egy erdőtől nem lehet távolságot tartani, legfeljebb csak annak, „ki gépen száll fölébe”. A magasból letekintve az erdő mintázattá absztrahálódik, a rengeteg belsejében azonban közvetlen viszonylatokba von be: illataival útirányokra csábít, ágaival a szemem felé kap, csörgedező patakjaival a nyugalom dalát dúdolja fülembe, neszezéseivel az egoizmusom körén kívüli valóság jelenlétére figyelmeztet. Az erdő nem engedi, hogy keresztüllássunk rajta, nem engedi, hogy a tiszta horizonton helyezzük el, hanem közel-állóként lép velünk viszonyba, sűrűségeinek és tisztásainak váltakozásaiban azt a meghaladhatatlan és felszámolhatatlan viszonyrendszert tükrözi, amelyet felebarátaink és a közelállók világából hozunk magunkkal.

„Nel mezzo del cammin di nostra vita...” – „Az emberélet útjának felén” – írja Dante, sűrű erdőségként és abban tett gyalogtúraként festve a lélek belső útját. A séta az installáció körül és az installációban ezúttal is egy krízisponthoz vezet, ha nem is a dantei értelemben. Utunk során valamiféle analízist hajtunk végre, ami az installáció médiumainak és fizikai rétegeinek feltárását szolgálja. Minél erélyesebben csábít be a mű önnön terébe, annál inkább szem elől kell tévesztenünk – és annál inkább kell képzeletünk erejével újrateremtenünk.

Persze a tájkép már régóta inkább szellemi, mint reális táj. Schelling szerint „a tájnak csak a szemlélő szemében van realitása”, Caspar David Friedrich pedig még félreérthetetlenebb, amikor egyik – elveszett – tájképének az Ecce Homo címet adja. A romantikus művésznek a természetben való euforikus feloldódásra irányuló vágya közismert toposz, ám – öntudatlan örököseiként – ma is gyakran megfeledkezünk e vágy ambivalenciájáról: a szellem egy olyan tájban szeretne feloldódni, amely maga sem más, mint projekció. Erre is utalnak Jean Paul félelmes szavai 1804-ből: „A kereszténység mint egyfajta végítélet eltörölte a föld színéről, sírbolttá, az égbolt staffázsává zsugorította az érzékiség egész világát, megannyi csáberejével egyetemben, és helyére egy új szellemvilágot állított. …Mi maradt a költői szellemnek ezek után, a külső világ összeomlása után? – Az maradt, amivé az összeroskadt: a belső világ. A szellem magába szállt, önnön éjszakájába, s szellemeket látott.”

A klasszikus idillben az ember és a táj harmóniája, eszményi szimbiózisa fejeződik ki – ezzel szemben a romantikus tájképről már gyakran hiányzik az emberi alak, csak egy láthatatlan szemlélő belefoglalása révén tartható fenn a táj transzcendens rezonanciája. Pálinkás Nikolett művében az ember, aki saját testével foglalja el az installáció különböző pontjait, áttűnő, esetlen árnyékként újra színre lép a tájképben – ám maga a színpad, ahol feltűnhet, még nála is sokkal árnyszerűbb: kifakult képe ez egy olyan természetnek, amelyet nélkülözni vagyunk kénytelenek, s amelyet technikai civilizációnkkal képtelenek vagyunk kompenzálni.

Nosztalgia – mondhatnánk, és igazunk is lenne, de csak ha eredeti értelmében használnánk a kifejezést: vágyakozás egy olyan otthon iránt, amelyben sohasem volt részünk.

Veres Bálint


 

 

 

Nyomtatás | Vissza