zene

 

Arcus Temporum – arcus individualis

Veres Bálint

 

Amikor a Pannonhalmi Főapátság Kulturális Igazgatósága, s az intézmény vezetője, Varga Mátyás OSB – az Arcus Temporum Pannonhalmi Művészeti Fesztivál megálmodója és töretlen lendületű megvalósítója – 2005-ben úgy döntött, hogy a legelső, 2004-es év hiányosságaiból és tapasztalataiból merítve olyan programstruktúrával jelentkezik, amelyik fókuszált, tematikus, nemzetközileg is értelmezhető (egy világhírű élő zeneszerző és egy vele dialógusképes régebbi/klasszikus mester munkásságának párhuzamos bemutatása), a szerkesztői stáb fejében e struktúrát érintő döntésen túl valójában még nem volt több évre eltervezett, kész koncepció. A tény, hogy Szofia Gubajdulina, az egyik legnagyobb élő zeneszerző, 2005-ben elfogadta a fesztivál meghívását, egyszerre jelentett páratlan erejű bátorítást és szorongást keltő kihívást: lehet-e majd ezt ezen a szinten folytatni? Merre érdemes mozdulni a Gubajdulina–Joseph Haydn páros után? Milyen műsorpolitikát folytassunk?

Mozart kézenfekvő továbblépésnek tűnt – ám a kortárs vonalat illetően felmerült a kérdés: vajon az időív történelmi dimenzióján túl nem lenne-e érdemes fenntartani az első páros által megjelenített Kelet–Nyugat párbeszédet is? Egyebek mellett efféle kérdések foglalkoztatták akkoriban a szervezőket.

2006-ban, a maga jövőbe mutatóan experimentális és ugyanakkor történelmileg is hiperszenzitív útját konzekvensen járó Salvatore Sciarrino meghívásával bizonyos kérdések válaszra leltek: az Arcus Temporum nem csupán azt tette végérvényesen érthetővé, hogy (a szó beszűkítő értelmében) nem egyházzenei fesztivál (Gubajdulinára, erőltetetten, még rá lehetett volna ilyesmit húzni), hanem azt is, hogy nem csupán a Magyarországon akkoriban még méltatlanul figyelmen kívül hagyott posztszovjet zeneszerzés nagyjait (Gubajdulinát, Kanchelit, Szilvesztrovot, Góreckit, Usztvolszkaját, Knajfelt) kívánja megismertetni a közönséggel, hanem a nyugat-európai színtér mifelénk kevésbé ismert, pedig ismerni felettébb érdemes figuráit is. Ez utóbbiak között nem Sciarrino volt az egyetlen, aki éppen a vendégszereplés körüli években ért fel a világhír csúcsára.

Ha Salvatore Sciarrino meghívása bizonyos értelemben kockázatvállalásnak volt nevezhető (hiszen az olasz mester zeneművészete – amely inspirációit többek között az autizmusból és a mentális abnormitássá fokozott szenvedélyekből meríti – olyan kihívást intéz a hallgatósághoz, amely szinte elkerülhetetlenül a felkészületlenség érzésében artikulálódik), akkor 2007-ben Valentyin Szilvesztrov (és a mellé társított Schubert) épp ellenkező irányú kockázatot jelentett. Az ukrán komponista bódító, az ismerősség érzetét keltő és ugyanakkor útvesztőszerűen sorjázó harmóniái igazi csapdahelyzetet teremtenek a hallgató számára, aki akkor is vesztésre van ítélve, ha passzív módon átadja magát a végeérhetetlen rezonanciáknak, és akkor is, ha az intellektuális fensőbbség álláspontjáról megfogalmazott „giccsiszony” képviselőjeként kívül marad a zenei élményen. Mert Szilvesztrov muzsikája egyszerre ringat bele a nosztalgiába, és egyszerre inspirál a nosztalgia reflexiójára – a Winterreise Schubertje nagyon is rokon szellemnek mutatkozik ebből a nézőpontból.

A következő évben, 2008-ban, a fesztivál ismét nyugatról, ezúttal Dániából invitált egy nagy lírai kifejezőképességgel, s a romantika atmoszférateremtő erejével bíró, ugyanakkor tökéletesen egyedi hangú komponistát. Az együttműködés sikerességét mi sem jelzi jobban, mint hogy Bent Sørensen 2011–2013 között elvállalta az Arcus Temporum zenei programjainak művészeti vezetését is. Az ő „párja” 2008-ban Csajkovszkij volt, a végtelen dallamok mestere, akivel kapcsolatban gyakran hamis kép él a közönség fejében: ezért a fesztivál programjának ambíciója egyértelműen az volt, hogy megmutassa az orosz zeneszerző munkásságának a bécsi klasszikusokéhoz mérhető magasrendűségét.

A romantika, amelyet oly gyakran gondolunk meghaladott, a kosztümös játékfilmek világához illő, hamis életérzésnek – pedig még protestálásunk gesztusait is tőle örököljük! –, a 2009-es fesztivál műsorában szintén fontos szerepet játszott. Az évi vendégünk, a kortárs zeneszerzés grúz óriása, Giya Kancheli egyenesen úgy fogalmaz: „a zene, akárcsak az élet, elképzelhetetlen romantika nélkül.” Kár lenne tagadni: a mi életünk valóban elképzelhetetlen – és Kancheli azt is nagy erővel ábrázolja, hogy semmi sem veszélyeztetettebb, mint éppen eme életgazdagító romantika –, a fesztivál azonban Johann Sebastian Bach kiválasztásával mégis inkább a történelem kijózanító ítéletét vitte színre: Bach kozmikus léptékű zenéje úgy a miénk, hogy tökéletesen más időből szól hozzánk, olyanból, amelyben a szó szoros értelmében nem lehet részünk, ám amire mindenkor vágyakozhatunk (és ez is romantikánk újabb bizonyítéka lesz).

Az a kelet–nyugati párbeszéd, amely az Arcus Temporum eddigi működését szinte töretlenül kísérte végig, 2010-ben újfent a Csajkovszkij–Sørensen pároshoz hasonló módon alakult, azzal a különbséggel, hogy az egymás mellé állított két életmű olyan időbeli közelségbe került egymással, amely a kronológiai idő helyett sokkal inkább a földrajzi idő valóságát tette érzékelhetővé: Dmitrij Sosztakovics még élt és alkotott – az 1970-es években járunk –, amikor a svájci születésű fiatal osztrák komponista, Beat Furrer (aki majd a világ első számú kortárs zenei együttesét, a Klangforum Wient alapítja meg) már dolgozott első munkáin. Mindkettejük életműve különös – ám nagyon eltérő arányú – keveréke a kifelé fordulásnak és az introspekciónak, a nyilvánvaló értelmű gesztusoknak és a művészeti „rejtjelezésnek”.

2011-ben két olyan zeneszerző került terítékre, akik látszólag és a közhelyszerű logikát követve minden korábbi párosnál közelebb állnak egymáshoz, mivel mindketten németek, mindketten a traumatizáló testi fogyatékosság sorsszerű tapasztalataiból merítenek művészi ihletet, mindketten erőteljes, agresszív, agitatív, a hallgató szellemi és fizikai érzékenységét egyaránt próbára tevő kifejezési módokkal élnek, miközben aggályok nélkül építik be monumentális nyelvezetükbe a népszerű, banális zene bármelyik kurrens idiómáját. Ludwig van Beethoven és Helmut Oehring kettős portréja azonban, minden párhuzamosság ellenére, végső soron nem az azonosságokat, hanem a különbségeket domborította ki: a korai modernitás önaffirmatív individuuma nézett farkasszemet a késő modernség megkínzott tudatú dokumentaristájával. Az előbbi olyan művész, aki még szembe tudja szegezni a néma természettel önnön belső világának gazdagságát és a fenségest még az eufória forrásaként ismeri, az utóbbi azonban már a rettenetest tapasztalja meg még a végtelenben is.

Beethoven és Oehring művészetével kapcsolatban az érzékelés problémája eminens kérdésként merül fel. Ezen a nyomvonalon haladt tovább a fesztivál a következő évben is, amikor a finn Kaija Saariahót, korunk talán legfoglalkoztatottabb zeneszerzőjét tűzte műsorára. Míg Beethoven és Oehring esetében mindenekelőtt az érzékelés és az értelem relációja bizonyulhat termékeny problémának, a képzőművészettel is foglalkozó Saariahónál az érzékelés többessége, a multiszenzorialitás áll a fókuszban. E tekintetben méltó párhuzamot kínált a színházi, filmes, táncos, összművészeti produkciókban bővelkedő Sztravinszkij-életművel történő összevetés. A 2012-es fesztiválból ugyanakkor az a tanulság is leszűrhető volt, hogy az „időívek” néha spirálszerűen visszacsavarodnak: a „régi” zeneszerző is bizonyulhat modernebbnek a modernnél, és a kortárs is keltheti az öröktől fogva ismerős, archaikus képzetét.

 

Noha évről évre intenzíven igyekeztünk bemutatni egy-egy szerzőpárost, fesztiválunk címe elsősorban mégsem az egyedi zeneszerzőkre, és nem is egyes zenetörténeti korszakokra utal. Reményeink és tapasztalatunk szerint itt maguk az „idők” lépnek egymással dialógusra.

Minden dialógus szépsége abban áll, hogy a benne résztvevők nem olvadnak fel egy közös egységben: még akkor sem, ha vágyuk erre irányul. A sikeres dialógus nem az egyet-értés, hanem a Másik iránti nyitottság aktusa. És a résztvevők éppen azért nem olvadhatnak fel valami azonosban, mert redukálhatatlan egyediségüket idejük sajátlagossága pecsételi le.

Arcus Temporum – arcus individualis. Azok a bizonyos „idők” nem absztrakciók tehát, nem tudományosan rögzített korstílusok vagy filológiailag tisztázott életművek, hanem a konkrét emberi létezésben testet öltő, vagy inkább a létezés valamely egyedi módjának otthont adó realitások. Ezeket a realitásokat nem kell nyitottá tenni egymás számára – mindig is nyitottak voltak. A hidakat közöttük nem mi állítjuk fel, készen találjuk. De mi döntjük el, hogy milyen hidakon megyünk át, s mozgásunkból – akarva-akaratlan – éppen az rajzolódik közben ki, akik mi magunk vagyunk. Az idő nem intellektuális kérdés, hanem etikai.

Szent Ágoston híres aforizmája erre is utal: „Mi is az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom; ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”

 

A 2013-as Arcus Temporum fesztivál zenei programjában, történetében először, nincs központi kortárs zeneszerző. Idei programunkban ugyanis az összes korábban meghívott komponista szerepel egy-egy művével. Ezek ráadásul részben ősbemutatók. Nagy örömünkre négyen is vállalták (Giya Kancheli, Bent Sørensen, Beat Furrer és Helmut Oehring), hogy új művet komponálnak a fesztivál tizedik évfordulójára. A szombat esti ünnepi koncerten a nyolc, korábban vendégül látott kortárs zeneszerző mellett a velük együtt bemutatott „régi” zeneszerzőktől is megszólal egy-egy kompozíció. Az időívek ily módon hallatlanul megsokszorozódnak, az áthallások, feleselések, összekacsintások, ütközések és egyetértések olyan hálózata keletkezik, amely reményeink szerint új vendégeink számára éppúgy a felfedezés erejével hat majd, mint a kezdetektől velünk tartó, hűséges látogatóink számára, akikkel minden bizonnyal olyan egyedi időutazáson veszünk majd részt, amelyben saját emlékeink éppoly fontos szerepet játszanak, mint az előadók és a komponisták.

Az új kompozíciókat korántsem úgy fogjuk fel, mint amelyek ma este nyernek bebocsáttatást egy muzeális térbe: a régi mesterek művei által kijelölt kánonba. Éppen fordítva gondoljuk: a zene jelene elsősorban az, ami ma keletkezik, s ebből a szempontból éppen a Bachtól Sosztakovicsig terjedő kánon az, ami valójában nem evidencia, ami magyarázatra szorul, s aminek egyedül az érzékenységünkre gyakorolt hatása adhat legitimációt. Oehring vagy Kancheli a kortársunk, művészetükben elsősorban bennünket szólítanak meg, ám zenéje révén Mozart is a kortársunk lehet.

Az időívek tehát a jelenben férhetők hozzá, s ezeknek számát idén valami még tovább növeli. A fesztivál szervezői mind a nyolc kortárs komponistát felkérték, hogy tegyenek javaslatot egy fiatal alkotó (egykori tanítványuk, pártfogoltjuk, vagy egyszerűen figyelemre méltónak ítélt fiatalabb pályatársuk) meghívására. A felkérésnek szinte mindannyian örömmel tettek eleget, s ennek köszönhető, hogy idén hét fiatal zeneszerzőt is bemutathatunk a fesztivál közönségének.

Szofia Gubajdulina az ukrán Maxim Kolomiietset javasolta, akinek kísérleti improvizációs gyakorlatában a zeneszerzőnő talán egykori önmagára, a Viktor Szuszlinnal és Vjacseszlav Artyomovval közösen működtetett Astreya improvizációs együttesben folytatott, a zörejek világában tett szabad kalandozással töltött éveire is ráismerhet. Valentyin Szilvesztrov magyar származású honfitársára, Zoltán Almashira hívta fel a figyelmünket; sokirányú munkásságából egy olyan darabot választottunk ki, amelyen egyszerre érződik a nagy hatású ukrán mester befolyása és az örökségül kapott idióma továbbgondolásának igénye. Bent Sørensen szintén egy honfitársát ajánlotta, a koppenhágai Jeppe Just Christensent, aki igazán vérpezsdítő, lendületes neoavantgárd jelenség. Giya Kancheli választása a grúz komolyzenei élet patinás családjának legifjabb sarjára, Anna Kakhidzére esett, aki zeneszerzői diplomáját csupán egy éve szerezte meg. Beat Furrer épp ellenkezőleg: olyan alkotót ajánlott, aki nehezen nevezhető pályakezdőnek. A grazi Klaus Lang német nyelvterületen máris elismert operaszerző, jó nevű koncertorgonista és nagyszerű, meditatív karakterű hangszeres művek alkotója. Helmut Oehring a Berlinben élő orosz zeneszerzőt, Sergej Newskit választotta. Newski ma a legnagyobb reményű fiatal európai zeneszerzők egyike, aki kompromisszumoktól mentes, mégis szuggesztív zenei világával Oehring munkásságától sem áll messze. Kaija Saariaho a Columbia Egyetemen frissen doktorált, intellektuálisan rafinált, ugyanakkor érzékileg is meggyőző, az előadók elé rendkívüli kihívásokat állító, negyedhangokra komponáló Sampo Haapamäki meghívását javasolta, akitől talán eddigi legjobban sikerült alkotása, a Connection című vonósnégyes szólal majd meg fesztiválunkon.

 

Noha kortárszenei „főszereplője” nincs a 2013-as Arcus Temporumnak, a nagy európai hagyományból idén is kiválasztottunk egy alkotót, akinek művei vörös fonálként húzódnak végig a zenei programokon. Robert Schumann (1810–1856) művészete nemcsak azért tarthat idén különösképpen is igényt a figyelmünkre, mert az ő életműve önmagában gazdag tárházát nyújtja az „időívek” tapasztalatának (Schumann szívesen kapcsolódott nagyon explicit módon is a Bachtól Mendelssohnig terjedő német zenei hagyományhoz), hanem azért is, mert alkotói attitűdje, élettörténete és művészi teljesítménye egyaránt csodálatos konglomerátuma mindannak, amit korábbi fesztiváljaink programjai felvonultattak. Fegyelmezettség és önkívület, eufória és összeomlás, filozófiai mélységű hangszeres zene és közvetlen megszólító erővel bíró vokális muzsika, a nagy forma igénye és a kamarazenei műfajok apoteózisa, tiszta zeneiség és társművészeti, különösen irodalmi ihletettség. Schumann-nál mindez jelen van, művészetének egyetemességét ezek az ellentmondások garantálják.

Ami életét illeti, mintha maga is egy rettenetes dramaturgiai gépezet ellentétes irányba húzó fogaskerekei között bontakozott volna ki. Előbb heroikus küzdelmek azért, hogy nagy zongorista lehessen, s hogy nőül vehesse élete szerelmét; aztán egy rövid, felhőtlenül boldog periódust követően váratlan idegösszeroppanások, kontrollálhatatlan kedélyingadozás, öngyilkossági kísérletek, a szellemi integritás elvesztése. Közben az alakuló életműben van néhány kiemelkedően produktív év, és vannak hosszas vajúdási időszakok. Zenetörténetileg az is egyedülálló, ahogy Schumann egy-egy műfajnak rövid, egy-két éves, intenzív időszakot szentel, s amit az adott formában el tud mondani, szinte egyszerre mind elmondja (1840-ben dalokban, 1841-ben szimfóniákban, 1842-ben kamarazenében – a zongora persze mindvégig első számú kifejezőeszköze marad).

A fesztivál során megszólaló nyolc Schumann-mű (vagy műrészlet) nyilvánvalóan nem kínálhat átfogó képet erről a rendkívül sokarcú életműről, reményeink szerint azonban így is kirajzolódhat azoknak a legfontosabb vonatkozásoknak a hálózata, amelyek Schumann művészetének kontextusait alkotják: a bécsi klasszika öröksége (a szonáta, a vonósnégyes, a szimfónia), az irodalom és a zene szimbiotikus viszonyából kiinduló programzene koncepciója (olyan művekben, mint a Carnaval és a Kreisleriana), az örökölt hangszerparkkal szemben a zongora abszolutizálása (a hangszer expanziójának kísérletei: metaforikus értelemben a vonósnégyesre és más szomszédos műfajokra, konkrét értelemben egy új kísérleti hangszer, a pedálzongora lehetőségeire), a legmagasabb szintű költészeti forrásokból kiinduló dalkultúra (dalok és dalciklusok Goethe, Rückert, Heine, Byron és Burns költeményeire), továbbá a hibátlan karakterteremtő képességgel rendelkező, fragmentált kisformák füzéreinek kultiválása (mint a a Fantáziadarabok vagy a Gyermekjelenetek).

Órában-percben mérve a Schumann-életmű nem tartozik a legjelentősebbek közé, szellemi monumentalitása azonban egyedülálló.

 

Nyomtatás | Vissza